Bolondgombának a népnyelvben leggyakrabban a légyölő galócát (Amanita muscaria), valamint a párducgalócát (Amanita pantherina) nevezik, amelyek „az embert részegítik mérgezésükkel”. Ezeket a pszichotikus, hallucinogén gombákat számos kultúrában használták a sámánok révületkeltő szerként, elsősorban az északi féltekén, az uráli népek körében és Szibériában.
Kutatók szerint azoknak a népeknek a múltjában lehet légyölőgalóca-fogyasztásra következtetni, amelyeknél a nyelv megőrizte ennek nyomát (erre utal maga a „bolondgomba” kifejezés is), például az északi, balti, szibériai népeknél. Szibériában állítólag egészen a közelmúltig használtak az őslakos közösségekben – például az obiugor népeknél, voguloknál és az osztjákoknál – légyölő galócát különböző rituálékhoz.
Sőt van egy elmélet is, ami szerint a lappföldi piros ruhás Mikulás „őse” valójában a gombától révületbe esett sámán, akinek a szánját szintén begombázott rénszarvasok húzták… mert a rénszarvasok egyébként különösen kedvelik a légyölő galócát, és előszeretettel fogyasztják. Innen származna az elmélet szerint a repülő szán legendája. Vannak, akik a karácsonyfára aggatott díszek elődjének is a légyölő galócákat tekintik, azzal érvelve, hogy egykor a sámánok a begyűjtött gombákat a fákra felaggatva szárították. Az ajándékozási gesztus is összefügghet a galócafogyasztás kultuszával: a sámánok az elmélet szerint a közösség minden családjának vittek a szárított gombából, hogy senki se maradjon ki az élményből.
Magyar nyelven egyébként ritkán a halálos mérgű gyilkos galócát (Amanita phalloides) vagy a fehér galócát (Amanita verna) is bolondgombának nevezi a népnyelv, pedig utóbbiak elfogyasztása nem révületet, hanem halált okoz.
A párducgalóca abban is különbözik a légyölő galócától, hogy nem tartalmaz muszkarint. A rokonság további tagjaihoz tartozik a sárga galóca (Amanita gemmata), amely szintén tartalmaz iboténsavat, valamint a barna galóca (Amanita regalis), amely nagyon hasonlít a légyölő galócához, csak a kalapja színében különbözik, és kimondottan a magas hegységeket kedveli.
A bolondgombáról számos népi mondás is fennmaradt, például „úgy beszél, mintha bolondgombát evett volna” – ezt arra mondják, aki őrültségeket mond, összevissza hablatyol, vagy nem érthetően, összefüggéstelenül beszél. Egy további kifejezés – „nem ettem bolondgombát” – jelentése, hogy a beszélő önérzetesen hangsúlyozza saját épelméjűségét egy őrültnek tartott ötlettel kapcsolatban, például „nem bolondultam meg, hogy ezt és ezt tegyem”.
Légyöléstől vizuális ikonig: a légyölő galóca a legismertebb gomba
A légyölő galóca egyes feltételezések szerint a világ legősibb hallucinogén szere. Nagyjából az egész északi félgömbön megtalálható, ezért is válhatott belőle a gombafajok vizuális ikonja: meséskönyvek illusztrációitól emotikonokig mindenhol megtaláljuk a piros alapon fehér pöttyös kalapját.
Ez a gombafaj alapvetően a hűvöset kedveli, így az északi országokban és magasabb hegyeken gyakoribb. A latin neve onnan ered, hogy régebben mérgét papírra kenték, amelyre rászálltak a legyek és elpusztultak.
Kalapja félgömb alakú, általában 10-20 cm széles, piros, esetleg narancssárga, idősebb korában barnás-sárgás. A fehér foltok valójában burokmaradványok rajta, amelyeket néha az eső lemos, ilyenkor a légyölő galóca kalapja teljesen piros, pöttyök nélkül. E gomba tönkje szintén fehér, és nagy, lelógó gallérja van. Júliustól október-novemberig terem, főként fenyőerdőket, nyíreseket és tölgyeseket kedvel.
Mérgező gombaként tartjuk számon, de komplikációkat inkább csak akkor okoz, ha gyerekek vagy idősek fogyasztják el. Mivel nagyon jellegzetes külsejű, nehéz összetéveszteni ehető gombákkal, ez tovább csökkenti a mérgezés esélyét. Ha mégis megtörténik, hogy az emberi szervezetbe kerül, a mérgezés tünetei a következők lehetnek: szédülés, álmosság, félálomszerű, részeg állapot, hallucinációk, izzadás, könnyezés, hasfájás, nyáladzás. Kutatók még vizsgálják, hogy pontosan milyen hatóanyagok felelősek ezekért a tünetekért, valószínű, hogy egyszerre több alkaloid (az
iboténsav, a muszcimol és a muszkazon) okozza a mérgező és pszichotikus hatást.
A légyölő galócát több formában fogyasztották a sámánok: szárítva, ételbe keverve, vagy főzetként. Egy érdekesség, hogy rájöttek, hogy a légyölő galócát fogyasztó személy vizeletének elfogyasztása is pszichotikus hatású (a hatóanyagok a vizeletben nem bomlanak le).
Egyébként nemcsak a karácsonyi rénszarvasok szeretik a bolondgombát: kutatók megfigyelték, hogy mókusok fogyasztottak légyölő galócát és párducgalócát Japán erdőségeiben, anélkül, hogy utólag a méreganyagoknak valamilyen végzetes hatását meg lehetett volna rajtuk figyelni. A kutatók feltételezése szerint a gombák spórái valószínűleg sértetlenül átjutnak a mókusok emésztőrendszerén, és ezzel a mókusok hozzájárulnak a gombák terjesztéséhez. A gombák pedig a maguk során hozzájárulnak az erdők fenntartásához: nélkülözhetetlen szerepük lehet a növényvilág fennmaradásában, mivel olyan tápanyagokat tudnak felvenni a talajból, amelyre a növények képtelenek, ám a fák gyökereivel összekapcsolódva a gombafonalakon keresztül maguk a fák is részesülnek ezekből.
Ha további érdekességeket szeretnél megtudni a gombákról, ebben a cikkben olvashatsz az ehető és mérgező gombákkal kapcsolatos tévhitekről, itt pedig bemutatunk néhány igazán különleges gombát a nagyvilágból.
